Polinézek szent helyei (Marae)

 

 

 

 

 

 

Polinéziának a régészek érdeklődésére számottartó építészeti alkotásai ezek a szertartási, de ugyanakkor társadalmi és politikai célokat is szolgáló övezetek, amelyeket maraenak neveznek, de kiejtés szerint malaésnak kellene őket mondani. Alaposan elfeledték őket. A kultuszok, az itt tartott szertartások ugyanis nem sokkal élték túl a lakosság megkeresztelkedését. A kötőanyag nélkül, szárazon rakott kőfalak közül sok összeomlott az idők folyamán, még gyakrabban az egész szent területet ellepte és elrejtette a növényzet.

A feledés hosszú korszaka után az utóbbi években több maraét tártak fel, főképpen 1976 nyarán, Tahitiban, ahol az ORSTOM és a CNRS kutatói.

A mara-ék múltjáról szinte semmit nem lehet tudni, mivel írásos emlékek nem maradtak fent, e írást nem ismerő térségben, csak a legendák különféle variációi keringenek. Az egyedüli megbízható tanúbizonyságok az első európai felfedezőktől származnak, ök még eredeti állapotában látták Polinézia társadalmát, így a legfőbb maraétól, a tahiti „királyi marae"-ról - mely azóta már eltűnt -felbecsülhetetlen értékű adatok vannak, Cook kapitánynak köszönhetően, aki két évszázaddal ezelőtt részt vett egy szertartáson.

James Cook már kétszer, 1769-ben és 1774-ben is eljutott e „paradicsomi szigetre", amelyet „III. György király" szigetének nevezett, az 1767-ben, Sámuel Wallis felfedező által adott név alapján. Kikötött 1777. augusztus 13-án is, akkor az angol hajó a Matavai-öbölben vetett horgonyt. Néhány kellemes napot töltenek az öbölben; Cook ismét felveszi a kapcsolatot a sziget uralkodójával, Tu- val.

Üzenet érkezik a szomszédos Moo-irea-szigetről, miszerint a Tu által három évvel korábban kinevezett főnök ellen fellázadtak, és a lázadók..a hegyekbe vonultak. A király meghívja Cookot és tisztjeit, vegyenek részt, a tanácskozáson, ahol - igen demokratikusan - megbeszélik a gyors ellenakció esélyeit. Két táborra szakadnak, az egyik várni akar, a másik háborút indítani - maga a király nem foglalt állást. Cook kétszer is visszautasítja Tho-wának kérését, hogy nyújtson nekik katonai segítséget.

Szeptember 1-én Thowa tudatja a királlyal, hogy megölt egy embert, s Eato-vának, a legfelsőbb szellemnek akarja áldozni, hogy az istenség győzelmet adjon neki a mooreaiak elleni harcban. Cook már hallott emberáldozatokról beszélni attól a polinéziai férfitól, akit 1774-es útjáról Londonba magával vitt, és akit most hazahozott. Tudta, hogy Bougainville is hasonló tapasztalatokkal tért haza. De hogyan hihető egy ilyen gyakorlat olyan szelíd erkölcsű nép körében, mint a polinéziai? Hogy tisztán lásson, Cook elfogadja a meghívást, és másnap jelen van a szertartáson.

Ezt a fennmaradt beszámolót nem Cook készíthette, mert őt nem sokkal később Hawaii szigetén megölik a bennszülöttek. A szöveg a hajónaplón alapul, s a „Resolution" egyik embere írhatta. Ez az egyetlen közvetlen bizonyítéka a maraekban tartott szertartásoknak.

„Egy sereg férfi és néhány kisfiú kísér minket, amikor az attaboroi marae felé tartunk. A tömegben csak egyetlenegy asszony van. Négy pap és segédjeik várnak ránk a tengerparton elhelyezkedő övezet előtt. A szerencsétlen áldozat teteme egy kis pirogában fekszik. A csónakot félig a partra húzták, de a hullámok terhével együtt ringatják."

Az európaiak, ahogy az uralkodó megkérte őket, fedetlen fővel állnak, a papoktól 20-30 lépésnyire. Míg a „nép nagyja" távolabb várakozik. Ekkor megkezdődik a szertartás: két napig tart, és a rítusok, melyek jelentését az európaiak nem értik, mintha szüntelenül ismétlődnének.

Először a király előtt hódolnak: a papok fiatal banánfákat nyújtanak feléje, a lábát „kókuszpálma rostjaira erősített piros tollbokrétákkal" érintik. A tollak-ra nagy szerep vár a rítusok során.

A papok a marae előtt ülnek, mások a fövényparton levő pirogára terítik a banánágakat, egészen beborítják az áldozatot. A brit hajósok számára érthetetlen, de fontosnak tűnő szerepet játszik két „szövetbála". Az áldozat elé tartják őket, s eközben hosszú ideig imádkoznak. Majd kiemelik a tetemet a pirogából, a kavicsra fektetik, lábbal a tenger felé. A papok hosszú Utániakat énekelve körül-áílják, egy másík csoport pap ülve válaszol az énekre. A pirogát megszabadítják az elfedő ágaktól, s a parttal párhuzamosan helyezik el. Ismét „hosszú imák" következnek. A „piros tollbokré-ta" eközben ismét nagy szerepet játszik.

Következik a fő mozzanat: a főpap kitépi a holttest néhány szál haját, kihámozza bal szemét, az egészet egy nagy levélbe burkolja, és a király felé nyújtja, aki azonban nem nyúl a levélgöngyöleghez. (Ma már tudjuk, hogy a hagyománynak megfejelően más alkalmakkor a király úgy tett, mintha megenné.)

A rítusokra nincs magyarázat. Miért viszik később a tetemet „néhány lépéssel odébb, fejjel a marae felé, miért teszik egy fa alá, egy szoborrá faragott fatörzs közelébe, s miért tesznek piros tollakat lábára?" Mi a jelentése a főpap negyedórás egyhangú énekének, majd pillanatnyi szünet után további félórás „panaszos hangú" éneklésének? Az angolok úgy vélik, hogy a pap az áldozat

hoz szól, kérdezgeti, szemrehányásokat tesz neki. Későbben megtudják - ezt a beszámoló határozottan állítja -, hogy a pap az istenségekhez könyörög, „adják Tahiti népének Moorea szigetét, az embereit, az asszonyait".

Most a tetemet az övezet belsejébe viszik, közben dobosok játszanak. Az oltárt, ahová a piros tollakat, valamint az áldozat bal szemét és haját tartalmazó rejtélyes csomagot helyezték, térítővel borítják le. A földbe gödröt ásnak, és végre elföldelik benne az áldozatot. Vannak más áldozatok is. Egy kutyáimegölnek nyakát kicsavarva, szőrét lángokban égetik el. Dobpergés, átható kiáltozások közepette a kutya belét az oltár elé emelt állványra helyezik. Ezt követi két szopós malac feláldozása...

Hogyan választják ki Tahitiban az áldozatot? A beszámoló szerint a csavargók, a bűnözők közül: „Az áldozat xsnk abban a pillanatban tudja meg a halálos ítéletét, amikor leütik" Ezután a királyt értesítik, hogy az áldozat sorsa beteljesedett.

Ugyanilyen eljárásról számol be James Morrison a híres „Bounty" hajó második altisztje is, aki két évet töltött Tahitin. Amikor a feláldozandókat kijelölik, gyűlést tartanak a maraeban. „Akik születésüknél fogva méltóak a tanácsadók szerepére, megegyeznek az áldozat személyében, akit a legmegfelelőbbnek tartanak", ha akad, aki káromlásban vagy tolvajlásban ismert, úgy őt jelölik ki, és a tanácskozók egyike vállalja, hogy egy kedvező pillanatban megöli. A dolgot titokban tartják a kivégzésig, mely általában éjjel történik. „De fel kell jegyezni, hogy az ember áldozatok igen ritkák, és csupán a legfontosabb maraek-ban fordulnak élő."

EMELVÉNYEK ÉS FALAK

Mit mesélnek maguk a kövek? Azaz mit mond a régészet? Első kérdés mikor épültek a maraek? A választ nem könnyű megadni, Ugyanis a körzetek falábáé semmi nincs, aminek kora a radioszén-módszerrel meghatározható volna. Azonban a tűzhelyekből összegyűjtött szenet rmegvízsgálva kielégítő választ kaptak a,régészek. Á falak konstrukciója is jellegzetes egy bizonyos polinéz korszakra, a „maraek korszakára". Előtte a „maupiti korszak"-nak nevezett időszak ismeretes, azt a Bora-Bora melletti krs Maupiti-szigeten 1962-ben feltárt csontvázak alapján sikerült elhelyezni. A maupiti korszak'7 860 ban kezdődött (±85. év) és 1190-ig tart (±90 év). Ezután nagy űr következik. Ugyanis a legrégibb marék :építése~sem nyúlik messzebbre vissza, rmínt a XVL századra. Itt Közép-Polinézia nagy építményeire gondolunk, mert mindig és mindenütt léteztek primitívebb maraek Polinéziában. Közép-Polinéziában tehát a maraek korszaka a XVI., XVII. és XVIII. század, s e kultúra tetőfokát talán akkor érte el, amikor az európai hajósok megérkeztek. Az európaiak érkezése után is építettek néhány szent körzetet.

1933-ban K.P. Emory három típust különböztetett meg: a legősibb maraekat, a „belsőket' a szárazföld belsejében, -az újabb „part mentieket" és végül a „közteseket". A régészek jelenleg inkább elvetik ezt az osztályozást. A maraek alaprajzát egyszerűen földrajzi helyzetük határozza meg. Nyilvánvaló, hogy a lapos hegyfokon elterülő körzet, mint amilyen a Moorea partján épült* Papeetével szemben, nem épült ugyanúgy, mint a Tahiti-szigeten, a Papénoo völgyében, vagy a hegyek meredek lejtőin, különböző magasságokban elhelyezkedő maraék.

Napjaink nagy marae-szakértője, Jósé Granger, a CNRS kutatója és az ORSTOM osztályvezetője szerint mindhárom típus egészen az európaiak megérkezéséig használatban volt. Az osztályozást egyébként túlságosan egyszerűnek tartja, mivel számos átmeneti és helyi változat létezik. Mintha minden társadalmi csoport meg akarta volna különböztetni a maga marae-ját a szomszédjaiétól. Egyesek így akarták bizonyítani felsőbbrendűségüket. Az egyetlen fontos tipológiai különbség az építmények anyagának feldolgozásában található: opus incertum (elnagyoltan faragott és rakott kő) egyeseknél, mások esetében a kövek faragottak és illesztettek. Ez utóbbi típus főképpen a „part menti" maraeknál található, de előfordulhat a szigetek hegyvidéki belsejében is.

Tekintsük meg közelebbről a turistalátványosságnak számító két szent- körzetet, mindkettő jó állapotban van, és könnyen megközelíthető: az egyik Ara-hu Rahu, Papeetétől 22 km távolságra a déli part menti úton található; 1954-ben restaurálták, azóta ismét egy kissé elhanyagolták -, a másik a közeli Moo-rea-szigeten fekszik, ez a titiroai marae, ezt 1969-ben a Bernice Bishop Múzeum (Honolulu) nemcsak restaurálta, hanem újjáépítette. Mindkét marae szigetének valamelyest a belsejében helyezkedik el, mindkettőt „mapé"-fák veszik körül. A mapé, az lnocarpus edulis, a tahitiek „gesztenyefája". A szent fákat láthatólag szándékosan ültették: karcsú és vékony törzsüket könnyű és magas tá-masztékok tartják.

A fák sűrű árnyékában először alacsony fa] tűnik fel, szemmel láthatóan vulkanikus eredetű nagy, henger vagy tojásdad alakú kavicsokból rakták. Ez az alacsony fal a „patu": téglalap alakú udvart vesz körül, a be nem avatottak nem léphettek be ide. Az udvar kövezett, a neve „paepae". Az egyik végében található a legszentebb terület, egy tégla alakú emelvény, az „ahu". Az „ahu"-t építhetik lépcsőzetesen is. A támaszfalai kötőanyag nélküli kőből épültek, teteje kikövezett. Az „ahu" az istenségek és az ősök gyülekezőhelye, az „ahu" elé és mögé állított köveken pihenhetnek meg az istenek meg az ősök.

Régi tanúbizonyságok szerint az „ahu"-ra helyezték a feláldozottak koponyáját. A felállított kövek különböző magasságúak, ami az ősök hierarchiájának felel meg, mindegyiknek más-más magasságú helyet jelöltek ki. A kövek napjainkig fennmaradtak. Azonban a durván faragott fasztélék, amelyek a kövek között sorakoztak, természetesen elenyésztek. Ha még láthatók, például a mahiateai maróéban, akkor ezek modern utánzatok. Ugyanez vonatkozik a fából készült emelvényekre, melyek oltárként szolgáltak: ide helyezték az áldozati ajándékokat, a disznót, a szárnyast, a gyümölcsöt és a gumókat.

A „marae' szó meglehetősen általános jelentésű. Maori eredetű. A Társaság-szigeteken a társadalmi-vallási megnyilatkozásoknak szánt területet jelöli, de ugyanúgy vonatkozik nagyobb emlékekre, mint a ház közelében, a család istenségének szentelt kis oltárokra is. A polinéziai vallásban Taaroa istenség, a teremtő, állt a legmagasabban, de alatta annyi és oly sokféle istenség létezett a szigetek, vagy szigetcsoportok szerint, hogy még a szakértők sem ismerik ki magukat bennük.

Az ősök maraeja - a rómaiak lares (házi isteneinek) oltáraihoz hasonlítható - a család földjén állt. Azt, hogy melyik istennek szentelték, titokban tartották, nehogy idegenek mágikus szertartásokban a család ellen fordítsák. A családfő végezte előtte a szertartást a család nevében is. Papot csak a nagy alkalmakra hívtak. Voltak a gyógyítóknak, a démonűzőknek, a varázslóknak is maraei, sőt a testületeknek is. Végöl a törzsfőnökök maraei olyan komolyabb építményeknek bizonyultak* amelyeknek nyomuk maradt az utókor számára.

Itt voltak végül a királyi marae ari'ik, ezek többnyire a tenger közelében épültek. A part menti maraekből rendszerint nem maradt fenn semmi, először is, mert a szigetek leglakottabb területén voltak, másrészt Tahitiban például a parton épített út elnyelte a maraek anyagát.

Moorea-szigeten különleges figyelmet érdemel a szépséges Opunohu-völgyben fekvő hatalmas együttes: 10 emlékműből áll. Itt figyelhetők meg a különböző típusú £s fontosságú maraék, ráadásul az egyik, az Ahu O'Mahine kora a történelem segítségével megállapítható: egy főnök, Mahine emeltette 1780-körül. Itt ún. „tanácsemelvény" is látható, ennek valószínűleg nem-volt vallási szerepe. Az egyedülálló együttes végül két „íjász emelvénnyel" is rendelkezik. Az íjászat harci sport volt, a magas rangúak játszották. Az íjászok az emelvény keskenyebb, kikövezett részére álltak fely legyezőszerűen. Nem a célpontot kellett eltalálniuk, hanem az erőt kellett bizonyítaniuk, azaz melyik íjász lő messzebbre.

A Társaság-szigetek legnagyobbikán, a Szeles-szigetekhez tartozó Raiateán fekvő marae jelentősége rendkívüli, akárcsak a szigeté is: ugyanis bizonyosan ez a legelső lakott szigete ennek a zónának, mivel az összes legendákban a szigetek „anyja" a neve. Ami pedig a Taputapuatean maraet illeti - az szó szerinti értelemben a „kétszeresen szent, távoli" -, az egész szigetvilágban a legszentebb maraeként tisztelték, mivel itt lehetett a legközvetlenebbül érintkezni az istenekkel. Azt is mondják, hogy itt időszakonként rendszeresen összegyűltek a távoli polinéziai szigetek papjai és törzsfői.

(Pierre de Latil cikke nyomán: „Sciences et Avenir")

 

 

Bevezető Általános Mitológia Kultúra Nyelv Szigetek Képek Videók Óceánia Linkek Egyéb